Tudod,
hiába csukom le a szemem,
már nem látlak Téged.
Elmosódnak a körvonalaid,
nem látom a szemeidet,
a számomra
oly kedves mosolyodat.
A simogatásra vágyó kezedet se látom.
Ma már nem látom,
csak érzem.
Hogy is maradtak volna meg
a vonásaid,
azok a vonások már a múlté,
egy emberé,
akit valamikor láthattam,
és akit,
egy életre megszerettem.
De ma már nem az vagy,
nem az a kép vagy,
amit akkor fényképeztem
magamnak, magamban,
ma már csak olyan voltál.
Azóta minden pillanatban
újjászületsz,
már nekem születsz újjá,
már az én gyermekem vagy.
Ezt az új embert
szememmel nem láthatom,
most nem láthatom,
de talán lesz egy pillanat,
amikor az arcod,
az én szemem simogatására
születik újjá,
az egy olyan gyönyörű kép lesz,
agyam albumában sokáig őrizhető,
de nem lesz több annál,
mint,
akit minden pillanatban érezhetek,
aki nem egy régi kép,
amit egy ideig megőrizett az agyam,
hanem, aki soha nem változik,
aki beköltözött ide,
a szívembe.